Az óvoda udvarán állt egy nagy tölgyfa. Alatta még a legnagyobb melegben is hűvös és árnyékos volt. Bori már korábban felfedezte ezt a helyet, leült a fa mögé, és dolgozott.

Békalakot épített a kis barátjának, akit Brekinek hívott. Breki egy zöld gyurmabéka volt, amit otthon készített anyukájával, és mindig magával hordta.

Szerette volna, hogy Breki is otthonosan érezze magát az oviban, ezért békalakot épített neki. Levelekből rakta a falakat, fűszálakból a tetőt. Egy kiálló gyökérdarabra ültette békabarátját. Breki komolyan nézte, ahogy Bori igazgatja a falakat.

Egyik délelőtt valaki odaszaladt a tölgyfához, ledobta magát a fa mellé, és csak ücsörgött. Bori szuszogást hallott és kikukucskált a fatörzs mögül, hogy megnézze, ki az.

Egy fiú volt, kezében egy piros kisautót forgatott.

Az egyik kereke kicsit lötyögött, megnyomogatta, megigazította. A szeme sarkából meglátta a békalakot. Közelebb húzódott, és sokáig nézte. Észrevette a kukucskáló Borit.

— Te csináltad? — kérdezte.

— Igen, én. — válaszolta Bori.

— Kinek készítetted?

Bori megmutatta Brekit.

A fiú felvette, megnézte és aztán visszatette pontosan oda, ahonnan elvette.

— Máté vagyok.

— Én meg Bori.

Gyakran találkoztak a tölgyfánál. Ez volt a legnyugodtabb hely az ovi udvarán.

Máté gurigatta az autót a tölgyfa gyökerei között, Bori meg építette tovább a békalakot. Egyszer Máté talált egy lapos követ, és megkérdezte:

— Ide tegyem a békalak mellé?

— Igen, ott jó lesz. — válaszolta Bori.

Máté letette a békalak mellé.

Aztán egy reggel Máté nem jött.

Bori körülnézett az udvaron, de nem találta. Körbejárta a tölgyfát, de ott sem volt.

Másnap, amikor kimentek az udvarra, Bori odasétált az óvónénihez.

— Mimi néni, Máté hol van?

Az óvónéni lehajolt hozzá.

— Beteg, Borikám. De hamarosan itt lesz.

— Az mikor lesz? — kérdezte türelmetlenül Bori.

— Még aludnunk kell néhány éjszakát — mondta Mimi néni.

Bori visszament a tölgyfához és leült. Brekit kiültette a kőre, amit Máté rakott a békalak mellé, és csak nézték egymást.

A következő napon csöpögött az eső, a gyerekek bent maradtak a csoportszobában. A fiúk elővették a hatalmas autósdobozt, és kiszedegették belőle a rengeteg járgányt. Borinak ekkor eszébe jutott Máté, és az a nap, amikor először találkoztak – milyen mérges volt, mert valaki elvette az autóját.

A lányok babáztak és a kiskonyhában főzöcskéztek, de Borinak más terve volt. Leült az asztalhoz, és a ceruzák, ragasztó és festékek között kutatott, míg megtalálta a gyurmát. Nekiállt, és gyúrt egy másik békát. Szintén zöldet, de ennek pöttyök voltak a hátán.

Teltek-múltak a napok. A két kis béka Bori társaságában töltötte az időt a tölgyfa alatt.

Egyik nap Bori a saját nevét hallotta. Máté szaladt a fa irányába, és amikor odaért, kiáltott:

— Bori, itt vagy?

— Itt vagyok! De jó, hogy meggyógyultál, Máté!

Bori kivette a pöttyös békát a zsebéből, és Máté kezébe adta.

Máté felvette és sokáig nézte. Nagyon tetszett neki az ajándék.

— Szomszédok lesznek — mondta.

— Igen, végre nincs egyedül Breki, van egy másik béka barátja — mondta boldogan Bori.

Máté az autót a békalak mellé tolta.

— Bori, építsünk garázst az autómnak, oda a békalak mellé!

— De jó ötlet! Kezdjük el!

Máté felállt, és leveleket, fűszálakat és más építőanyagokat keresett. Bori pedig nekilátott az építésnek.

Minden nap nagyon várták, hogy szép idő legyen, és folytatni tudják a közös játékot.